Gondolatok

Úgy éreztem teljes vagyok. Most, hogy őt is az életem részének tudhatom minden szebb lett! Még a havat se utáltam annyira, hazafele jövet, pedig már rég tavasznak kellett volna lennie. Valahogy mindenben a jót láttam, és csak arra tudtam gondolni, hogy ő az enyém. Végre. Mintha a hiányzó darabkát tették volna a helyére. Mintha a szívem egy jelre várt volna, amit most megkapott. Az első csókunkra gondoltam, beleborzongtam, s elárasztott a melegség, pedig hideg volt. Becsuktam a szemem, és hiába volt sötét minden körülöttem, mégis úgy láttam, mintha világos lenne. Nem tudtam megmagyarázni ezt az érzést, de azt tudtam, hogy ezt ő váltja ki belőlem. Minden mozdulatával, gesztusával, minden szavával elvarázsolt. Ezt ő is tudta.

Mikor megláttalak, féltem megismerni téged... Mikor megismertelek, féltelek megcsókolni... Mikor megcsókoltalak, beléd szerettem... Mióta szeretlek, féllek elveszíteni.! ;$ ♥

Gondolatok

úgy érzem mindenem elveszett. mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlem, ami által nem vagyok teljes. aminek a helye fáj. fáj, mert semmi sem lesz a régi. hogy már soha nem lesz az enyém. soha. tudtam hogy ez lesz. tudtam. mégis belementem... hogy miért? mert naiv voltam. rettenetesen naiv, és hiszékeny. gyűlölöm magam ezért. gyűlölöm... hagytam hogy a mindenemmé váljon és ezáltal azt is hogy bármelyik percben mindenemet elvegye. annyira őszintének tűnt! láttam a szemén hogy komolyan gondolja... akkor... miért?

Miért van az, hogy ha azt hiszed már minden rendben, akkor mindig jön valami bebizonyítja, hogy mégsem így van? Mikor azt hinnéd véget ért a balszerencsés éved, és most már minden minden oké lesz, minden megy mint a karikacsapás... Hát nem. Elfelejtettem, hogy egyes dolgoknak lehetnek utóhatásai.. A múltnak, ami elől senki sem futhat. A hibák életed végéig kísérni fognak, sőt lehet még egy két szép ajándékot is kapsz mellé.

Életem darabjai

Miért kell megmaradnia, azoknak az emlékeknek, amik csak fájdalmat okoznak? Amik traumát idéznek fel? Amiket már rég eltemettem? Amiknek létezni sem szabadna? Nem akarom azokat érezni soha többé, de akkor mégis miért vérzek újra? Miért szar és nehéz beszélnem róla? Miért nem vagyok képes megbocsátani nekik? Azoknak, akik valaha bántottak? Akik cserben hagytak, elárultak, elfelejtettek...? Miért nem tudok csak a szépre és a jóra emlékezni, miért kell, hogy belém nyilalljanak a borzalmak? Azok a dolgok, amiktől csak meg akarok szabadulni? Talán szembe kellene néznem vele? Azzal, amivé lettem? Azokkal, akik ilyenné tettek? Nem megy... Képtelen vagyok megbocsátani nekik, egyszerűen... nem megy. Mert gyűlölöm, hogy ilyen vagyok, mert nem akarok ilyen lenni. Ilyen elbaszott, ilyen romlott. Én csak olyan akarok lenni, mint régen. Tudatlan, vidám kis pisis. Sokkal jobban szerettem azt a kort. Akkor még nem volt öngyilkosság, halálvágy, sötétség, fájdalom körülöttem - max ha elestem-, sem döntéshozatal, amin minden múlik, sem ekkora szakadék bennem, és az a fránya akadály sem körülöttem... A hazug szép világot választom otthonomnak, mert képtelen vagyok megbirkózni a valósággal. Nem akarok...