Életem darabjai

Miért kell megmaradnia, azoknak az emlékeknek, amik csak fájdalmat okoznak? Amik traumát idéznek fel? Amiket már rég eltemettem? Amiknek létezni sem szabadna? Nem akarom azokat érezni soha többé, de akkor mégis miért vérzek újra? Miért szar és nehéz beszélnem róla? Miért nem vagyok képes megbocsátani nekik? Azoknak, akik valaha bántottak? Akik cserben hagytak, elárultak, elfelejtettek...? Miért nem tudok csak a szépre és a jóra emlékezni, miért kell, hogy belém nyilalljanak a borzalmak? Azok a dolgok, amiktől csak meg akarok szabadulni? Talán szembe kellene néznem vele? Azzal, amivé lettem? Azokkal, akik ilyenné tettek? Nem megy... Képtelen vagyok megbocsátani nekik, egyszerűen... nem megy. Mert gyűlölöm, hogy ilyen vagyok, mert nem akarok ilyen lenni. Ilyen elbaszott, ilyen romlott. Én csak olyan akarok lenni, mint régen. Tudatlan, vidám kis pisis. Sokkal jobban szerettem azt a kort. Akkor még nem volt öngyilkosság, halálvágy, sötétség, fájdalom körülöttem - max ha elestem-, sem döntéshozatal, amin minden múlik, sem ekkora szakadék bennem, és az a fránya akadály sem körülöttem... A hazug szép világot választom otthonomnak, mert képtelen vagyok megbirkózni a valósággal. Nem akarok...